30. Döbbenet

- Juhúúúú, ez őrült jóóó! - sikította bele a hajunkat lobogtató menetszélbe Csenge, amikor másnap hajnalban már egy motorcsónakkal hasítottuk a tó vízét, miközben a nap épphogy elérte az ég alját a messzeségben. - És még szöveget sem kellett magolni hozzá! Juhúúú!

- Ne kiabálj ilyeneket, nem illik a szerepbe! - ordítottam a fülébe, de erre egyszerűen csak leintett. Aztán rájöttem, hogy igaza van. Egyrészt most épp hátulról vesz minket a kamera a mögöttünk suhanó motoros hajóról, másrészt ha mellettünk lennének, sem hallanák a hangunkat a zajtól. Alberto ugyanis még tegnap este meggondolta magát, és azt mondta, első nap inkább az üldözési jeleneteket forgatjuk, amikben nincs szövegünk - így szokjuk egy kicsit a kamerát, mielőtt beszélnünk is kellene.

- Mikor jönnek a "bűnözők" a másik csónakkal? - kiabálta türelmetlenül Csenge, aki láthatóan nemcsak a száguldást, de az egész felhajtást nagyon élvezte.

- Ott vannak!

A nádasból ekkor valóban előbukkant egy motorcsónak, három terepruhás, nagydarab, gengszternek látszó férfival. Hatalmas, látványos kanyarral fordultak utánunk, majd kissé jobbról a nyomunkba eredtek, a kamerás hajó pedig most már majdnem mellénk érve, balról rögzítette a történéseket.

- Most kell nagyobb sebességre kapcsolnunk, hogy lerázzuk a gengsztereket, aztán a Kárász kikötőben lefékezni és elbújni egy ott veszteglő kék hajóban - idéztem fel Alberto instrukcióit.

Ekkor azonban már olyan gyorsan suhantunk a vízen, hogy kicsit túlzásnak találtam. Szóltam Csengének, hogy lassítson, hiszen a megbeszéltek szerint "üldözőink" úgysem érhetnek utol, így van megírva a forgatókönyvben. Ő azonban, ahelyett, hogy megfogadta volna a szavam, inkább teljes sebességre kapcsolt. A baseball sapkámat lefújta a szél a fejemről, a reggeli hideg pedig teljesen átjárt, mert csak egy fehér pólót és egy rövidnadrágot viseltem. Ez zavart, de aztán arra gondoltam: bánja a kánya (a nagyi szokta így mondani), a sztárságért néha szenvedni kell. Nicolas Cage például két fogát is kihúzatta érzéstelenítés nélkül az egyik filmjében a kamera előtt, hogy hihetően mutasson fájdalmat...

Amikor azonban már nemcsak a filmbeli gengszterek maradtak le mögöttünk, hanem a kamerás hajó is, megsokalltam a dolgot. Mi lesz, ha ki kell valamit kerülni? Még a végén felborulunk... Ráadásul nem is biztos, hogy ennyire le kell hagynunk a többieket. Ha túlzásba esünk, Alberto esetleg megharagszik és keres helyettünk két másik gyereket!

- Lassíts már, Csenge! - ordítottam mérgesen.

- Nem tudok! - jött a kétségbeesett válasz.

- Mi?!

- Nem tudok! Hiába húzom visszafelé a gázkart, nem történik semmi! Teljes sebességen vagyunk, és a motort sem lehet kikapcsolni.... Ó, kapaszkodj!

Egy víz alól felbukkanó rönköt került meg éppen, és miközben teljes figyelmével koncentrált, láttam, hogy az arca sápadt a rémülettől.

- Felhívom Albertót, hogy baj van! - jutott eszembe ekkor mentőötletként.

Csakhogy a zsebemhez kapva rögtön rájöttem, hogy egyikünknél sincs telefon. Még indulás előtt elkérte az egyik stábtag, nehogy bármi megzavarjon bennünket forgatás közben. Hátrafelé is hiába forogtam, hogy integetve adjak le vészjelzéseket, a minket követő hajók ugyanis egyszerűen eltűntek...

Már majdnem teljesen pánikba estünk, amikor a járművünk egyszerre lassulni kezdett. Mind lustábban és lustábban szelte a vizet, majd a motor zaja végül elhallgatott, és mi ott ringatóztunk ketten, megszeppenve a Tisza-tó csendjében. Csak néhány hattyú nézett ránk szemrehányóan a part közeléből.

- Huh... - szólaltam meg végül hosszú némaság után. - Bevallom, én nagyon féltem. Mi lett ezzel a vízi csotrogánnyal?! És hová lett a stáb? A többi színész? Valahogy vissza kell hozzájuk jutnunk...

- Vagy inkább minél messzebb jutnunk tőlünk - nézett a szemembe jelentőségteljesen Csenge. - Gondold csak végig! Fura volt az a tegnap esti beszélgetés Albertóval. Amikor bejött a kabinunkba és azt mondta, hogy mégsem kell szöveget tanulni. Gondolj csak vissza! Mindenáron a legjobb barátunk akart lenni, és biztatott, hogy bármilyen titkunk van, mondjuk el neki... Jaj, Milán, még mindig nem esett le? Nem is rendező igazából! A kincset akarja megszerezni, és valahogy megtudta, hogy mi már nyomon vagyunk. És mivel nem sikerült kiszednie belőlünk a titkot, ezért...

- Direkt rontotta el a hajót? Gondolod, hogy bármire képes? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Talán igen - válaszolta sötéten. - Egy biztos, eszemben sincs hozzájuk visszamenni. Nézd, az ott nem messze a Kárász kikötő! Ússzunk partra és bújjunk el Tiszaderzsen. Onnan megpróbálhatunk valahogy telefonálni anyukádéknak, hogy jöjjenek értünk.

És akkor vízbe ugrottunk... (Folyt. köv.)