31. Menekülés a Magőrlőbe...

Hamarosan csuromvizes ruhában álltunk a Kárász kikötőnél, és nem tudtuk, mit tegyünk. Ha ott találjuk Misi bácsit, a kikötő vezetőjét, talán segítséget kérünk tőle, de sajnos nem láttuk sehol. Így, bár nem volt vesztegetni való időnk, egy ideig tanácstalanul vesztegeltünk a parton.

- Valami olyan helyen kéne elbújni, ahol sok ember van és eltűnünk a tömegben - jelentettem ki elgondolkodva. - Tiszaderzsen van rá esély, hiszen egész nyáron pezseg itt az élet. Csak tudnunk kéne, hogy...

Csenge szerencsére ekkor felfedezett az egyik padon egy ott felejtett I love Tisza-tó magazint, ami már sokadjára mentett meg minket. A programajánlóhoz lapozva ugyanis láttuk, hogy egy nagy zenei rendezvény kezdődött már korán reggel a Magőrlő Művészeti Központban. Ezután nem volt kérdés, hogy ott fogunk elbújni.

Már közeledés közben megütötte fülünket a gitár hangja, odaérve pedig ámulva láttuk a hangulatos házikónál lévő emberforgatagot. Az udvar közepén egy zenész játszott, az épület falakait festmények díszítették, a jazz ütemei pedig úgy bujkáltak a közelben álló fák lombjai között, mintha színes lepkék röpdösnének. Hú, ezt olyan szépen kigondoltam, hogy szeptemberben beleírom magyarórán egy fogalmazásba! Gyorsan elmondom hangosan is, hogy menőzzek Csenge előtt!

- Hallgasd csak, Csenge! A jazz ütemei úgy bujkálnak...
- Igaz, milyen nagyszerűen játszik? - vágott ekkor a szavamba egy mosolygós, barátságos arcú néni mellőlünk. - Ő a Tiszaderzsiek igazi büszkesége! Nikodém Norbertnek hívják, és pár éve vásárolta meg ezt az épületet. Akkoriban ez az egész egy romos, régi magőrlő volt, de ő igazi kulturális központot csinált belőle! No, és az sem semmi, hogy a saját gyártású gitárján pengeti a húrt, mert hangszerkészítő is, na és hangmérnök! Látjátok, gyerekek, nemcsak a fővárosban vannak érdekességek! Nem helyiek vagytok, ugye? Itt nyaraltok a szüleikkel?

Csenge azonban türelmetlenül oldalba bökött, mielőtt válaszolhattam volna. Azt súgta a fülembe, hogy el kell bújnunk, aztán karon ragadott és az emberek között előretolakodva magával vonszolt. A néninek csak annyit vetett hátra, hogy nem állhatunk szóba senkivel, és amúgy is bárányhimlősek vagyunk...

- Mi?! - kérdeztem megütközve, miközben tolakodtunk előre. - Bárányhimlősek? Minek mondasz ilyen lököttségeket? Igazán kedves volt, elkérhettük volna a telefonját, hogy felhívjuk anyáékat!
- Szerintem meg nem bízhatunk meg akárkiben. És azért mondtam a bárányhimlőt, hogy később se akarjon beszélgetni velünk, ha még találkozunk. Értsd már meg, mi most menekülünk! Mi lesz, ha Albertóék megjelennek? Gyere!

Behúzott magával az épületbe, öt perccel később pedig már egy asztal alatt kuporogtunk, és azt latolgattuk, hogyan szerezzünk telefont. Épp javasolni akartam, hogy magától a magőrlő vezetőjétől kérjünk segítséget - ekkor azonban kívülről hangos olasz szavak szűrődtek be, és kikukucskálva megpillantottuk az igencsak dühös arcú Albertót... (Folyt. köv.)